Zalavár

Miután Nagy Károly császár a 9. század elején megsemmisítette az avarok Kárpát-medencei birodalmát, a nyugati keresztény impérium határai ismét a Dunáig nyúltak. A meghódított területen őrgrófságokat szerveztek, s a Balaton nyugati medencéjét, a Rába felső folyását, valamint a Mura és a Zala vidékét felölelő Alsó-Pannónia (Pannonia Inferior) élére a 830-as évek végén Német Lajos keleti frank király a Nyitrai fejedelemségéből elűzött Pribina duxot nevezte ki, s egy kortárs forrás, A bajorok és karantánok megtérése szerint Pribina „erődítményt kezdett építeni a Sala folyó egy mocsaras berkében”. Az őrgrófság központja a mai várszigeten emelt, földsáncokra épített és palánkfallal megerősített Mosaburg, magyarán mondva Mocsárvár volt.

A magyar honfoglalást követően Mosaburg hosszú időre eltűnik a forrásokból. Az Árpád-kori magyar krónikák szerint a magyarok bevonulása idején Vérbulcsú vezér Zalában, a Balaton mellett szállt meg. Az írott hagyomány annyiban téved, hogy a 10. század közepén élt Bulcsú harkát visszaviszi majd fél évszázaddal korábbra, a honszerzés idejére; abban viszont igaza van, hogy a kor egyik legfontosabb, a külföldi forrásokban is sikeres hadvezérként és komoly diplomataként megjelenő Bulcsú valóban a Zala-vidéken megtelepedett törzs vezetője volt, s innen indította zsákmányszerző hadjáratait nyugat és kelet felé egyaránt, mígnem 955-ben a Lech-mezei (augsburgi) csatában vereséget szenvedő magyar seregek vezéreként a bajor herceg fogságába került, s kivégezték. A harka halála után a térség az Árpádok törzsének érdekszférájához került, s késő középkori források szerint Somogyország mellett Zala is Koppány vezér uralma alatt állt, mikor fellázadt a Géza fejedelem örökébe lépő Vajk, az államalapító Szent István ellen.

Koppány bukása után a terület István király fennhatósága alá került, aki megkezdte az egyházi és világi közigazgatás kiépítését. A szent király 1009. évi, a veszprémi püspökség részére kiadott oklevelében Veszprém, Fejér, Kolon és Visegrád várait és a határaik között fekvő egyházakat rendelte a püspöki szék hatáskörébe. A régészet évtizedeken át kutatta az oklevélben említett Kolonvárát, s noha a mai Balatonmagyaród és Zalakomár közötti Kolonpusztán feltárták egy 11. századi uradalom nyomait, erődítményt nem találtak. Az utóbbi évtizedekben egyre hangsúlyosabb az a vélemény, mely szerint Zalavár a frank időktől kezdve folyamatosan a régió hatalmi központja volt, ahol a magyar honfoglalás után a harkák rendezték be székhelyüket, mely így közvetlen előzménye volt a középkori ispáni várnak. Minthogy a Kolon elnevezés az ótörök Qulun személynévre vezethető vissza, elképzelhető, hogy első ispánja után nevezték Kolonvárának, mint az több István-kori hatalmi központ (Csanád, Győr, Hont, Veszprém) esetében igazolható. Jelentőségét növelte, hogy István király 1019-ben a mocsarak révén jól védhető várszigeten bencés apátságot alapított Szent Adorján tiszteletére, mely a környező vidék egyházi központjává vált.

Az első zalai ispánok az 1130-as évek végén tűnnek fel forrásainkban. A várról III. István király egy bizonytalan datálású, a mérvadó kutatás által az 1164 körüli évekre keltezett oklevele tesz említést, ám csak közvetett módon. A király ugyanis az oklevélben jóváhagyását és engedélyét adja ahhoz, hogy Fulcerius veszprémi prépost a zalai várnépektől földet vásároljon, továbbá a várnépek közül való Lilata nevű szolgálóját felszabadítsa és a püspökség szolgálatába állítsa. Magát Zalavárát 1234-ben említik először.

A késő Árpád-korban a német földről betelepülő Hahót-nemzetség tagjai váltak a zalai vidék legjelentősebb helyi birtokosaivá, s bár a 13. század folyamán a család több tagja is viselte a zalai ispáni címet és így rendelkezett az azzal járó jövedelmekkel, mégis, a tatárjárást követő várépítések korszakában elsősorban magánvárak (Zalacsány, Zalaszabar, Csáktornya stb.) építésére és fejlesztésére koncentráltak. Zala vármegye a 13–14. század fordulóján a Héder nembeli Kőszegi-család hatalma alá került, minthogy a vidék jelentősebb, várral rendelkező birtokosait familiárisaik seregébe kényszerítették. A Kőszegiek zalai hatalmát I. Károly 1319–1321 folyamán törte meg.

A 14. századi Magyarországon, a lovagi eszmék fénykorában, a birtokosok Zalában is elsősorban magánváraik reprezentatív fejlesztésére törekedtek. Az ispáni vár elsődleges feladata ekkoriban a mellette elhaladó nagy hadiút (1335. évi oklevélben hadinagoth) felügyelete volt.  Az egyre elavultabbnak számító Zalavárát 1420-ban korszerűsítették, s a település jelentőségét növelte, hogy 1427-ben országos vásár tartásra szerzett jogot. A vár a 15. század folyamán először a Rozgonyiak, majd a Gersei Petők, végül az 1470-es évektől adatolhatóan a zalavári apátság tulajdonában állt.

A török 1532-ben támadta meg először Zalavárát, minek következtében a település lakossága elvándorolt, s az erősség teljes egészében a védekezésre koncentráló végvárrá alakult. Kanizsa 1600. évi eleste után a török támadások egyre gyakoribbá váltak, s bár ezidő alatt Zalavár súlyos károkat szenvedett, azokat mégis visszaverte. Kanizsát a török regionális katonai központtá alakította, így Zalavárott állandó harckészültségre rendezkedtek be. Minthogy azonban Kanizsát 1690-ben a királyi seregek visszafoglalták, Zalavár védelmi funkciói megszűntek, s a várat 1702-ben központi utasításra lerombolták.