A páncélgépkocsik belső égésű motorral meghajtott, kerekes harcjárművek voltak. Még az I. világháború előtt megjelentek, majd a háború során széles körben alkalmazták is őket a harcoló felek. Fő feladatuk idővel elsősorban nem a közvetlen harc (ezt a feladatot a harckocsik örökölték meg tőlük), hanem a támogatás lett.
A magyar páncélgépkocsik fejlesztésének története a háború alatt kezdődött. 1915-ben a budapesti Magyar Automobilgyár Rt. telephelyén egy teherautó alvázát használva megépítették a ROMFELL-I páncélautót (a név az építők, Romanic Branco százados és Fellner Simon mérnök-igazgató nevéből állt össze). Fegyverzete egy körbeforgatható, páncélozott toronyba épített 8mm-es Schwarzlose géppuskából állt. Ezt követően további típusokat is építettek korlátozott számban, még végül 1917-ben a ROMFELL-I felépítményét egy nagyobb teljesítményű teherautó alvázra építették át. Az így kapott harcjárművet (ROMFELL-II) szükséges javítások után, ismét bevetették. A háborús tapasztalatok azt támasztották alá, hogy a páncélgépkocsiknak igen is van létjogosultságuk. Azonban volt egy esemény, ami jócskán hátráltatta a magyarországi páncélos fejlesztéseket.
Az 1920-ban aláírt trianoni békediktátum szigorú személyi és technikai korlátozásokat kényszerített a magyar hadseregre. Megtiltották a különböző repülőeszközök és páncélosok hadrendben tartását. A páncélozott eszközök tiltása azért is volt óriási gond, mert így a hadsereg gépesítése is lehetetlen feladat lett volna a jövőben, valamint megakadályozta a magyar harckocsi fejlesztés megindulását, amelyre viszont nagy szükség lett volna egy következő háború végett. Hogy ez a képesség ne vesszen el, a Nemzeti Hadsereg (1922-től Magyar Királyi Honvédség) vezetése, a meglévő páncélautókból (harckocsikkal ekkor még egyáltalán nem rendelkezett a haderő) létrehozták a „Budapesti rendőrtartalékot”, mint „rejtett” alakulatot. A megoldás nem számított egyedinek, mivel az 1920-as években gyakorlat volt, hogy rendvédelmi szerveknél „bujtatták” a hadsereghez köthető személyeket, hiszen a fegyveres erők létszámát így tudták hathatósan növelni. Miután az alakulat nem a Honvédelmi Minisztérium, hanem a Belügyminisztérium alá tartozott, így a működését nem tilthatta meg a Katonai Szövetségközi Ellenőrző Bizottság. 1924-ben a szervezet felvette a „Magyar Királyi Államrendőrség Központi Újonciskolája” (RUISK) nevet, majd a csapaton belül létrejött egy páncélautós alosztály. Ez az alosztály alapozta meg a Magyar Királyi Honvédség jövőbeli páncélos fegyvernemét. A későbbiekben a korlátozások enyhülésével, létrehoztak egy közel 150 fős páncélgépkocsi osztályt a RUISK-on belül.
Még 1924-ben a Magyar Vagon- és Gépgyárban egy Rába-V teherautó-alvázára alapozva egy új páncélgépkocsit építettek, ami a „Rába Vp.” nevet kapta. Elsősorban rendőrségi járműnek készült, ezért vékony páncéllemezekkel szerelték fel.
Az 1930-as évek elejétől megindult egy modern páncélgépkocsi fejlesztése is, amely végül Straussler Miklós tervei alapján a Weiss Manfréd Művek által és a Haditechnikai Intézet közreműködésével valósult meg. Straussler 1934-ben bízta meg a gyárat, hogy az elő-tervei alapján fejlesszék ki az AC-I és AC-II páncélgépkocsikat. A továbbiakban a Weiss Manfréd Művek mérnökei Straussler elő-tervei alapján elkészítették a részletes tervdokumentációt és megépítették az első prototípusokat. Az új változat az AC-III típusjelzést kapta, de a kipróbálást és az első 16 darab legyártását ekkor még Nagy-Britanniában kellett végrehajtani. A meglévő tapasztalatok alapján aztán elkészítették azt a harcjárművet, amit végül rendszeresített a Magyar Királyi Honvédség 1939-ben.
A páncélos 4 kerekű, összkerék-meghajtású volt és két (elülső, illetve hátsó) vezetőállással látták el. Páncélteste „koporsó” alakú volt és úgy alakították ki, hogy nem volt rajta merőleges páncéllemez, amely növelte a lövedékállóságát. A páncéltestre egy szintén ferde síkú páncéllemezekből készült tornyot építettek, amelyben egy 20 mm-es 1936 M nehézpuska és egy 8 mm-es Gebauer géppuska kapott helyet. A járművet 1939 M Csaba páncélgépkocsi néven rendszeresítette a Magyar Királyi Honvédség.
1938. október 1-én, a nyílt hadrend bevezetésével a meglévő páncélgépkocsi osztályból felállították az akkor szerveződő gépkocsizó dandár felderítő zászlóalját. A továbbiakban, a gyorscsapatok szervezése jegyében létrehoztak egy 2. gépkocsizó dandárt és két lovasdandárt. Ezek az alakulatok rendelkeztek páncélgépkocsi századokkal is, amiket Csabákkal szereltek fel. 1939-ben a Honvédelmi Minisztérium 61 darabot, ezt követően 1940-ben újabb 32 Csabát (ebből 12 parancsnoki verzió volt, amely kisebb toronnyal készült és hiányzott belőle a nehézpuska, viszont ellátták teleszkóposan emelhető rádió rácsantennával) rendelt a Weiss Manfréd Művektől a fenti csapatok számára.
Bár a Csaba csak könnyű fegyverzettel rendelkezett, támogatásra tökéletesen alkalmas volt. Jó manőverező képessége végett, valamint a két vezető állás miatt, gyorsan tudott hátramenetbe kapcsolni, így ideális felderítő járműnek bizonyult. 1941-ben újabb 70 darabot rendeltek a gyártótól, de azt, a harckocsigyártást sújtó nehézségek miatt, már nem tudták átadni. A Csabák végigküzdötték a háborút. Ott voltak az erdélyi és délvidéki bevonulásnál, majd a Gyorshadtest ukrajnai előrenyomulásánál. Küzdöttek a Donnál, majd a galíciai fronton, végül a magyarországi hadszíntéren is 1944-45-ben. Sajnos a háború során az összes példány megsemmisült, vagy azt követően szétbontották, így egyetlen darab sem maradt fenn, hogy emléket állítson a magyar harcjármű tervezés e fejezetének.
