Miután Dzsingisz egyesítette a mongol nyelvű törzseket (1206), oly hatalmas birodalom született keleten, mely három évtized múlva már a Koreai-félszigettől egészen az orosz pusztákig terjedt, s Kijev eleste (1240. december 6.) után a mongol hódítás elérte Közép-Európát. Batu kán, a mongol seregek vezére három levélben is megadásra szólította fel IV. Béla magyar királyt, aki bár minden erejével az ellenállás megszervezésére törekedett, a magyar állam belpolitikai válsága miatt mindez nem bizonyult elégségesnek.
Az invázió 1241 kora tavaszán érte el a Magyar Királyságot. Március 12-én Tomaj Dénes nádor a Vereckei-hágónál csatát vesztett Batu ellen, s a mongolok benyomultak az országba. Béla Pestre hívta össze a királyi sereget és az ország nemeseit, s a magyar had megindult kelet felé. A tatárok nem bocsátkoztak harcba, mert Sibán, az előőrs parancsnoka rosszul mérte fel az erőviszonyokat, s úgy vélte, a magyar sereg erősebb. A mintegy 120 000 harcost számláló mongol haderőből ekkor még csak a Batu által vezetett fősereg tartózkodott az országban, megközelítőleg 60 000 katona. Ezzel szemben a magyar sereg létszáma nem lehetett több 30 000 főnél.
A tatár elősereg végül a Sajó bal, míg a magyar hadak a folyó jobb partján, Muhi falu közelében vertek tábort. A hadállások elfoglalása már önmagában jelentős előnyt biztosított a mongoloknak. Míg ugyanis a tatárok a Sajó partszakaszán húzódó magaslatok mentén szélesebb sávban álltak fel, addig a magyar sereg sík terepen, kis területre tömörülve alakította ki táborát. A rendkívül nehézkes belső közlekedés mellett a magyar sereg mozgásterét szűkítette, hogy a tábort szekerekkel vették körbe. Tamás spalatói főesperes krónikája szerint Batu találóan úgy jellemezte a magyarokat, mint „pásztor nélküli nyájat, kiket igen szűk akolban zártak el”.
Április 11-re virradó éjjel Csák Ugrin kalocsai érsek és Kálmán herceg még megakadályozták, hogy Sibán előőrse átkeljen a folyón, azonban míg a magyar táborban a vélt győzelmet ünnepelték, a tatár fősereg Batu és Szubotáj vezetésével két oldalról elözönlötte a Sajó jobb partját, s április 12 kora reggelén a tatár csapatok gyűrűje körbezárta a tábort. Valódi csatára lényegében nem került sor, a mongolok nyílzáport zúdítottak a magyar táborra, az onnan nagy nehezen kimenekülőket pedig legyilkolták.
Batu serege néhány nap alatt egészen a Dunáig menetelt, s közben a mongol hadak addig Moldvát dúló bal szárnya Kadán vezetésével benyomult Erdélybe, míg a lengyel területeken pusztító jobb szárny a Szepességen keresztül tört be az országba. 1242 januárjában átkeltek a Duna jegén, s lerohanták az ország nyugati területeit. Kadán kísérletet tett Béla foglyul ejtésére, s Spalatón át egészen Trau váráig üldözte a királyt, ahol végül az biztos menedékre lelt. 1242 márciusában végül váratlanul, de jól szervezetten kivonultak az országból.
A Muhinál elkövetett hadvezetési és stratégiai hibák hűen tükrözik a korabeli magyar állam és társadalom válságát. A királyi had alapját képező várszervezet bomlása felgyorsult, ugyanakkor a főúri magánhadseregek még nem képviseltek olyan erőt, amivel azt pótolni tudták volna. Mindezt fokozta az uralkodó és a vezető társadalmi rétegek közismerten feszült viszonya. Noha Béla megmenekült, a kormányzatot alkotó egyházi és világi méltóságok legtöbbje Muhinál lelte halálát, ami lehetetlenné tette a további ellenállás megszervezését.
