Szent István király, minthogy Imre herceg már korábban meghalt, unokaöccsére, a velencei Orseolo Péterre hagyta királyságát. Az ifjú uralkodó azonban nem tudott alkalmazkodni a magyar viszonyokhoz, s mivel mind az egyházi, mind a világi vezetőréteggel konfliktusba keveredett, a magyar főemberek 1041-ben felkoncolták tanácsadóit, maga Péter pedig III. Henrik német király (1039–1056, 1046-tól császár) udvarába menekült. A palotaforradalom Aba Sámuel udvarispánt emelte trónra, aki tudta, hogy mivel Péter a német király pártfogását élvezi, koronáját a csatatéren kell majd megvédenie. A Száli-dinasztia történetíróival a hűtlenség és a pogányság bélyegét ragasztotta a magyarokra, s így intervenciós politikáját a kereszténység védelmében folytatott szent háború köntösébe bújtatta; Henrik ennek szellemében vezetett három hadjáratot a Magyar Királyság ellen 1041 és 1044 között.
Aba, annak érdekében, hogy sikerrel vívhassa meg folyamatos háborúit a német birodalommal, maximalizálni igyekezett haderejét, ezért belpolitikáját az a törekvés határozta meg, hogy a lehető legnagyobb mértékben hadra foghassa a társadalom legszélesebb rétegét kitevő közrendűeket. E réteg tagjait, noha személyükben szabadok voltak, a nemzetségi társadalmi rend felbomlása során a lesüllyedés veszélye fenyegette. Lényegében vagyontalanok voltak, mindössze lóval és fegyverrel rendelkeztek, megélhetésüket a hadizsákmányból kapott rész és a prédálás biztosította.
A krónikák arisztokratikus szemlélete elítélte Aba társadalompolitikáját, ami hűen tükrözi, hogy az elit rossz szemmel nézte a király „parasztokkal és nemtelenekkel” közösködő magatartását, ugyanakkor a népi hagyomány, amint az Anonymus gestájában olvasható, megőrizte a kegyes király alakját. Aba a háborús nyomás alatt vasszigorral kormányozta az országot, amit jól példáz, hogy egy vesztes csata után megvakíttatta egyik seregvezérét, s 40-50, a politikáját nem támogató előkelőt végeztetett ki 1042 húsvétján. A magyar főemberek egy része ezek után Henrik oldalára állt, aki 1044 nyarán megindította harmadik hadjáratát.
A német király 1044 júniusában Sopronnál nyomult be az országba, majd Győr felé vonult, mivel a sereg ott tudott átkelni az ingoványos és mocsaras Rábán. Henrik bajor ellenzéke kapcsolatban állt Abával, s úgy tájékoztatták a magyar uralkodót, hogy a német haderő létszáma viszonylag csekély, ezért Aba összehívta seregét és Ménfőnél szállt szembe az ellenséggel. A francia krónikás, Rudolf Glaber 200 000 fős magyar haderőről ír, ugyanakkor a mérvadó hadtörténeti kutatás csupán 18–20 000 főre becsüli annak létszámát.
Aba vesztét végül főemberei árulása okozta. A magyar krónikáshagyomány szerint ugyanis „Aba király győzelmet aratott volna, hogyha némely magyarok, kik megőrizték barátságukat Péter királynak, nem dobták volna földre zászlaikat és nem menekültek volna el.” A német történetírók a Száli-udvar politikai ideológiájának megfelelően istenítéletként értelmezték a harc kimenetelét, a közel egykorú Altaichi Évkönyvek elbeszélése szerint a csatatéren hatalmas forgószél támadt, amely portengert zúdított a magyarok szemébe.
Külön érdekesség, hogy a magyar írott hagyományban a ménfői ütközet kapcsán értesülünk először a hadjárat következtében elszabaduló járványok megelőzésére tett, meglehetősen drasztikus intézkedésekről; a krónika szerint: „A halottak bűze miatt két hónapig ember nem kelhetett át azokon a részeken, ugyanis az íjászok megölték őket.”
A csatát követően Abát elfogták, s hűtlenség bűne miatt lefejezték. Péter visszaszerezte trónját, s a német király támogatásában bízva tovább folytatta erőltetett újító politikáját, amivel egy, a korábbinál is súlyosabb, immár a pogány múlt szellemi örökségével felvértezett lázadást idézett elő 1046 nyarára.