Az európai utakon árut kísérő marhapásztorokból a XV. századra alakult ki a XVI-XVII. század legjellemzőbb katonatípusa, a hajdú. Alapvetően három rétegük volt: a zsoldos királyi, végvári hajdúk, a házhelyes hajdúk, akik földjükért tartoztak szolgálattal, valamint a szabad hajdúk, akik zsákmányért harcoltak.
A bemutatott hajdú viselete tipikusnak mondható: tollas kalpag, posztódolmány és sálöv, valamint sárga bőrcsizma. Közelharcban magyar szablyát használt, míg távolharcban rövid csövű kanócos muskétát. A fegyver tűzgyorsasága 1-2 lövés volt percenként, lőtávolsága 30-50 m egyes célpontokra, de zárt rendben harcolók ellen 100-150 m is lehetett. A lőport vállon átvetett palackban, az ólomgolyót, a fojtást és a kenderkanócot az oldalukon tartott tarsolyban tárolták.
