A tüzérség a Magyar Királyi Honvédség legnagyobb tűzerővel rendelkező fegyverneme volt. Feladata a saját csapatok tűztámogatása, illetve az ellenség tüzérségének pusztítása volt. A katonai vezetés a tüzérséget feladatai szerint tábori és légvédelmi csapatokra osztotta. A tábori tüzérséghez tartozott a hegyi-, lovas-, roham- és sorozatvető tüzérség, légvédelemhez az ágyús és gépágyús ütegek. A lövegek megkülönböztetése űrméret szerint:
1, könnyű: 3,7 cm – 10 cm,
2, közepes: 10,5 cm – 15 cm,
3, nehéz: 20 cm – 30,5 cm.
A szervezési elvek szerint az üteg volt a tüzérség meghatározott alapegysége. Az üteg általában négy, nehéztüzérség esetében két lövegből állt, kivétel a 30,5 cm-es mozsárüteg, ahol egy lövegből állt az üteg. Tovább haladva, három üteg alkotott egy osztályt, az osztályok pedig ezredeket, utóbbi a legmagasabb kategória volt. A páncéltörő ütegek nem számítottak a tüzérség állományába, ahogy az aknavetőket is csak az 1930-as évek közepéig sorolták a tüzérség hadrendjébe, majd a gyalogság nehézfegyvereiként kaptak helyet.
Az első fontos állomás a trianoni békeszerződés korlátozása a tüzérségre vonatkozóan, amely nem engedélyezte a 105 mm fölötti űrmérettel rendelkező tüzérségi lövegek rendszeresítését, ezzel kizárva a közepes és nehéztüzérséget, így a támadó hadműveletek tervezéséről a honvédség le is mondhatott. 1920-ban a tüzérség képe rendkívül rossz állapotokat tükrözött. A katonai vezetés minden olyan löveget megpróbált hadrendbe állítani, amely a háború után az ország területén maradt. Ezután fejlesztésekre és korszerűsítésre nem igen volt mozgástér egészen 1927-ig, amikor is megszűnt a SZKEB működése Magyarországon. A tüzérség számára is fontos lépés volt, amikor 1930. március 1-én létrehozták a Magyar Királyi Haditechnikai Intézetet (HTI), hogy többek között a tüzérség számára is új eszközöket fejlesszen ki. Ezen kívül lehetőséget jelentett még a korszerűsítéshez az, hogy külföldi fegyverrendszereket és gyártási folyamatokat vásárolt meg a honvédség, valamint részt vett közös gyártási projektekben. Ezek főleg olasz, svéd és német partnerekkel jöttek létre, tekintve Magyarország izoláltságát a Kisantant gyűrűjében. A hazai löveggyártást főleg a diósgyőri MÁVAG lövegüzem biztosította, többször a Weiss Manfréd gyárral karöltve. A revíziós politika sikerességének érdekében a hadvezetés tisztában volt azzal, hogy a tüzérséget fejleszteni és korszerűsíteni kell.
Ennek egyik legfontosabb lépése a szervezeti tagozódás modernizálása volt. A hadosztályokhoz tüzérezredeket rendeltek és minden ezred rendelkezett egy mérőszázaddal, a lovashadosztályhoz pedig lovas tüzérosztályt szerveztek. Ezek mellett még fontos kiemelni a fővezérség-közvetlen tüzérséget is, amely légvédelmi ütegekkel is rendelkezett. A már említett beszerzések részeként létrejött egy svéd-magyar szerződés is, melynek értelmében 3 korszerű löveg licenszét is megvásároltuk. Ezek az alábbiak: 1929M 8 cm-es légvédelmi ágyú (emellé szerezték be később az 1936M 4 cm-es könnyű légvédelmi gépágyút), az 1931M 10,5 cm-es közepes ágyú és az 1931M 15 cm-es gépvontatású közepes tarack. Ezek mellett enyhülést hozott a német 10,5 cm-es le.FH. 18 1937-es megvásárlása, melyet 1937M 10,5 cm-es könnyű tarack néven rendszeresítettek. Meghatározó változás volt a meglévő lőszerek modernizálása és új lőszerek rendszeresítése. Fontos állomás volt ebben a közismert srapnel gyártásának leállítása a Vezérkar Főnöke által. Felismerték, hogy a típus már végletekig elavulttá vált.
A fejlesztések mellett újabb megkönnyebbülést jelentett Magyarország számára a fegyverkezési egyenjogúsítását engedélyező 1938. augusztus 29-i bledi egyezmény. Az egyezmény nyomán újraszervezték a hegyitüzérséget, a Kárpátok terepviszonyainak figyelembevételével. Fejlesztették a Hadosztály- és Hadtesttüzérség könnyű és közepes lövegeit. A területi revízió állandóan létező kérdése szükségessé tette a nehéztüzérség fejlesztését is. A Felvidék, illetve Erdély esetleges katonai akcióval történő visszaszerzése ugyanis egy erős csehszlovák és román erődrendszer áttörését is feltételezte, amihez szükség volt hatékony nehéztüzérségre. Olasz-magyar szerződés nyomán szerezte be a tüzérség az 1939M 21-cm-es gépvontatású nehéztarackot, emellett pedig korszerűsítette az 1911M 30,5 cm-es mozsarakat. A nehéztüzérséget már 1941-ben bevetették a jugoszláv erődrendszer rombolására, de a részvétel csak jelképes volt. Ezután a lövegek nagyrésze, mint a 2. magyar hadsereg közvetlen tüzérsége vett részt a doni harcokban, de ott a teljes löveganyag elveszett.
Fontos pont még a gépvontatás helyzete a korszakban. Könnyű tüzérségi vontatóként az 1937M Hansa-Lloyd tüzérségi vontatót használta a honvédség.
Olasz licensz alapján gyártották a közepes tüzérség vontatójaként a Pavesi P4-100 vontatót, magyar jele: 1928M.
A nehézlövegek mozgatásához pedig a szintén olasz 1932M Breda nehéztüzérségi vontatót szerezte be a tüzérség.
A 8 cm-es légvédelmi lövegek vontatására a Hoffherr-Schrantz KV-40-es traktort használták.
Végezetül essen szó a tüzérség különlegességeiről, a sorozatvető- és rohamtüzérségről is. Az egyik legismertebb sorozatvető talán az 1943M 15 cm-es, melyet német forrásból szereztek be, ismertebb nevén Nebelwerfer (ködvető), de a mozgósított sorozatvető-osztályok egy új magyar reaktív fegyvert is kaptak, az 1944M buzogányvetőt, akkori nevén Szálasi-röppentyűt. A buzogánylövedék a világon az első ismert nehéz páncéltörő rakéta volt, de döntően már csak Budapest ostrománál vetették be.
A magyar rohamtüzérség legismertebb példája a Zrínyi rohamlöveg sorozat megalkotása volt. A magyar rohamtüzérség életre hívását a kísérőtüzérség feladatkörének megoldása inspirálta. A rohamtüzérség rendszeresítése és alkalmazása nagyon komoly támogatást adott a gyalogságnak. Az ellenség gyalogsága ellen kiválóan bevethető, de harckocsik, ellenállási fészkek, nehéz tűzfegyverek, lövegek, figyelőerődök és megerősített támpontok ellen is hatásos volt.
A témakör nagyon összetett, ugyanakkor a korszak tüzérségének helyzetét az alábbiakkal lehetne összefoglalni. A Magyar Királyi Honvédség tüzérségi löveganyagának technikai színvonala, néhány kivételtől eltekintve elmaradt a főbb hadviselő felek eszközeitől. Ugyanakkor a honvédség és ezen belül a tüzérség nem nagyhatalmak elleni, hanem kis- és középhatalmak elleni háborúra készült fel a kelet-európai térségben. A haditechnikai hiányosságok ellenére az adott keretek között a kiképzés és az emberi források részben pótolni tudták a technika elmaradottságát, ami nagyban emelte tüzérségünk harcértékét.
