1921. augusztus 28-án Ágfalvánál robbant ki a nyugat-magyarországi felkelés
Az első világháborús vereséget követően IV. Károly király 1918. november 11-én lemondott az osztrák államügyek feletti jogáról és másnap megszületett az Osztrák Köztársaság. Az új állam területe ekkor még magában foglalta a Szudéta-vidéket, Szilézia egy részét, Dél-Tirolt és Észak-Krajnát. A köztársaság kikiáltásának napján kiadott ideiglenes alkotmány 2. cikkelye az Osztrák Köztársaságot a német Weimari Köztársaság szerves részének tekintette, ám az osztrák-német egyesülést az antant nem támogatta. Mindezt az Ausztriával 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini békeszerződés is megerősítette, mely a fiatal köztársaság területét 118 311 km²-ről 84 ezer km²-re csökkentette. Ugyanakkor rendelkezett Magyarország 4 312 km²-nyi nyugati sávjának elcsatolásáról is, mellyel az antant a csehszlovákok által szorgalmazott –Magyarország és Ausztria között húzódó– szláv korridor tervét kívánta megakadályozni, illetve így akarta a fiatal köztársaságot az önálló állami létre ösztönözni, tehát Magyarország kárára kárpótolni Ausztriát az egyesülési tilalom, valamint az elvesztett 34 311 km² miatt.
A jelentős német ajkú lakossal rendelkező Moson-, Sopron- és Vas vármegyék nyugati sávjára, valamint Sopronra és környékére Ausztria – etnikai elvekre hivatkozva – már 1918. november 17-én bejelentette területi igényét.
A területet Ausztria hivatalosan 1921. augusztus 29-én vehette át, melyet a magyar hatóságok vonakodva ugyan, de kiürítettek, miközben soproniak és rábaköziek ezrei tiltakoztak az elcsatolása ellen. Az osztrák alakulatok augusztus 28-án lépték át a történelmi nyugati határt, hogy érvényesítsék a saint-germaini szerződés területi rendelkezését, azonban Ágfalvánál Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló magyar erők tüzet nyitottak a bevonuló csapatokra. Ezzel kezdetét vette az a felkelés, melynek során – a helyi magyar és horvát lakosság támogatásával – a korábbi frontot megjárt katonák és tisztek, napszámosokból verbuválódott magyar irreguláris erők kiszorították az osztrákokat Nyugat-Magyarországról. A Héjjas Iván, Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula vezetésével szerveződő és Rongyos Gárdának elnevezett alakulat tűzerejének jelentős részét a Francia-Kiss Mihály osztaga által 1921. július 30-án a fölöstömi osztrák fegyverraktárból zsákmányolt fegyverek adták.
A nyugati végek megtartásáért fegyvert ragadó Rongyos Gárda soraiban mintegy száz albán és bosnyák muszlim önkéntes is harcolt, a világháborúban a Monarchia hadseregében tábori imámként szolgáló Durics Hilmi Huszein vezetésével. Az eredményes fegyveres harc következtében kiáltották ki Prónay Pál vezetésével 1921. október 4-én – Felsőőr fővárossal – a független Lajtabánságot. Prónay terveiben nem szerepelt Lajtabánság mint önálló állam fenntartása, részben mert bevételek híján nem ígérkezhetett hosszú életűnek, másrészt pedig célja volt, hogy a terület pacifikálása után hivatalosan is átadja azt Magyarországnak.
A nyugati végeken másfél hónapig tartó szakadatlan fegyveres harc a velencei konferencia összehívását eredményezte, miután Olaszország vállalta a közvetítő szerepet Ausztria és Magyarország között. Sopronról és a környező 8 faluról végül népszavazást írtak ki, melyen 15 304 fő Magyarországhoz, míg 8 227 fő Ausztria mellett tette le voksát. Az 1922-ben „Civitas Fidelissima” (Leghűségesebb Város) címmel kitüntetett Sopron és környéke így magyar maradhatott, míg a maradék 3 962 km²-nyi nyugat-magyarországi terület pedig Burgenland néven Ausztria tartománya lett.