A háborúra készülődő magyar királyi Honvédség az 1930-as évek végén újabb jelentős változtatásokat hajtott végre egyenruházat és felszerelés területén, majd az új világháború felgyorsította és részben felülírta ezeket a fejlesztéseket. 1939-ben a legénységi zubbony állógallérját lehajtott gallérra cserélték - ez sokkal inkább megfelelt a harctéri követelményeknek. A változtatást 1940-ben a tisztikarra is kiterjesztették. 1940-ben a tisztek és altisztek számára köpeny váll-lapokat vezettek be, mert az új zubbonyok rendfokozati jelzéseit köpeny viselése esetén nem lehetett látni. A váll-lapok azonban kényelmetlennek és túl feltűnőnek bizonyultak, így alig egy év múlva megszüntették a viselésüket és helyettük a köpeny ujjvégeire varrt paszománysávos rendfokozati jelzéseket rendszeresítettek. Egyben – német példa alapján - eltörölték a vállszíj viselését, mert úgy gondolták, hogy a fronton túlságosan feltűnően jelzi a tiszteket. Ugyancsak megszüntették a feltűnő (tölgy- és babérlombos) tábornoki köpenyhajtókákat is, azonban ezeket a tábornoki kar nemsokára „visszaszerezte”, feltűnés, életveszély ide vagy oda, nem tudták elviselni, hogy a tisztekével megegyező hajtókát viseljenek. Egy másik kardinális probléma, a tábori sapka szemernyővel történő ellátása - melyen 1920 óta szinte folyamatosan vitatkoztak az egyenruházati szakemberek – azonban váratott magára, bár részletekben már 1941-től (pl. hegyi csapatok, II. hadsereg majd a tábori csendőrség) elkezdődött, azonban a teljes körű bevezetésre 1944-ig várni kellett. Ugyanígy lassan haladt a szűk szárú, kényelmetlen gyalogsági nadrág korszerűbb pantallóra történő cserélése (pantallót kezdetben csak az utász, árkász csapatok viseltek), ez 1943-ban, egy új bakancs bevezetésével együtt zajlott. A fronton – akárcsak az első világháború idején - szinte minden díszítés eltűnt, a tisztek is fénytelen barna gombokra cserélték arany gombjaikat, a tábori hajtókákról elmaradt a sujtásdísz, hímzett csillagok helyett fémből préselteket tettek fel. Szintén háborús újítás a fűzőscsizma (melynek elődjét – hegyi csapatok részére – Georg Bilgeri osztrák-magyar ezredes fejlesztette ki), melyet az elegáns, de kevéssé kényelmes – gyaloglásra gyakorlatilag alkalmatlan - lovaglócsizma helyett végül a teljes tisztikar részére engedélyeztek. Ugyancsak népszerűnek bizonyult az eredetileg a gépkocsizók számára kigondolt posztóujjas bőrmellény, melyet köpeny helyett, téli felsőruházatként lehetett hordani. Megjelentek a modern harctéri viseletek: álcázóruhák, téli paplanruhák is, azonban ezek a ruházati cikkek a megfelelő anyagi és ipari háttér hiánya, illetve a hadvezetés konzervatív hozzáállása miatt nem terjedtek el kellő mértékben.
A magyar királyi honvéd Légierő illetve a magyar királyi Folyami Erők már kezdetektől a hadsereg tábori barna ruhaszínét használták, fegyvernemi sajátosságaik megtartásával. A folyamőrök tengerész-jellegű egyenruhát viseltek, tányérsapkával (a legénység matrózsapkával) és karsávos rendfokozati jelzésekkel. A repülőtisztek is fazonos zubbonyt hordtak, puhagalléros inggel és nyakkendővel, tányérsapkával és váll-lapon elhelyezett rendfokozati jelzésekkel. A legénységi állomány lehajtott galléros zubbonyt viselt, de egyenes zsebfedős zsebekkel (nem követve a monarchiás – ívelt zsebfedős – hagyományt). A Légierő a bekerülő német repülőtechnikával együtt német hajózóöltözeteket is importált a meglévő magyar bőrruházat mellé. A háborús anyaghiány növekedésével gyakran a repülőkatonákat is a földierők ruházatával látták el, illetve egyes praktikus viseleti cikkek – mint pl. a tábori sapka a tányérsapka, barettsapka helyett – a Légierőhöz is átkerültek. Bőrruházatot rendszeresítettek 1937-ben a harckocsizók számára, a kétrészes, vastag páncélos bőrruha azonban a harcjárművek belsejében nem bizonyult megfelelőnek, így 1942-től német szabású, „füstszürke” páncélos posztóruházatot vezettek be helyette. Az 1938-tól szerveződő ejtőernyős csapatnem alapvetően a gyalogság egyenruháját viselte az ugróruházat alatt, utóbbit elvileg az ejtőernyős ugrás végrehajtása után levették volna - a kezeslábas szabás azonban csak kiképző ugrások alkalmával bizonyult hasznosnak, harctéri követelményeknek nem felelt meg. Bár folytak kísérletek – német mintára – tereptarka speciális ruházat és ejtőernyős rohamsisak kifejlesztésre, ezek azonban a tömeges gyártás (és ezáltal a rendszeresítés) szintjére nem jutottak el a háború folyamán. Rendkívüli problémát jelentett a megfelelő ejtőernyők beszerzése. Az ejtőernyős kísérleti keret 1938-ban még szedett-vedett ejtőernyőkkel kezdte kiképzését, főképp az első világháború idejéből maradt német, olasz és angol ejtőernyő-típusokat használtak. A korszerű ejtőernyők közül elsősorban szóba jöhető német katonai ejtőernyők rendkívül drágák voltak, s a németek maguk sem rendelkeztek fölös készletekkel, így hazai fejlesztésre kellett támaszkodni. Az első magyar ejtőernyő megalkotása Hehs Ákos mérnök főhadnagy nevéhez fűződik. 1939-ben megindulhatott a hazai ejtőernyőgyártás a székesfehérvár-sóstói repülőgép-javító üzemben. Hehs olyan ejtőernyőket tervezett, melyek nagy sebességnél is használhatók voltak, köszönhetően a nagy kupola fölött elhelyezett kisebb stabilizáló kupolának.
Hivatalosan honvéd legénységi egyenruha járt a közérdekű munkaszolgálatot ellátó fegyvertelen alakulatok katonái számára is. Megkülönböztető jelzésként a zubbony és köpeny gallérján posztóból kivágott zöld színű „M” betűt vezettek be. Rendfokozati ugyanakkor nem viselhettek. 1942-től a gallér-jelvény helyett 9.5 cm széles karszalagokat adtak ki, piros-fehér-zöld, fehér, illetve sárga színben, melyet a zubbony és a köpeny bal felkarján kellett viselni. A sárga karszalagot a zsidó vallásúak, a fehéret a nem zsidó vallásúak, de személyükben a zsidótörvények hatálya alá esők, nemzetiszínű karszalagot pedig az összes többiek kaptak. Az elsőként frontra induló munkásszázadokat tábori sapkával többé-kevésbé még ellátták, de egyenruha már nem jutott, mindenkinek saját civil ruhájában kellett szolgálatot teljesítetnie.
Az 1944. október 15-i nyilaskeresztes hatalomátvétel során és után egy rövid ideig a hadsereg állományának egy része a nyilaskeresztes mozgalom karszalagját viselte, azonban az új rezsim megszilárdulása után ezt a katonákkal levetették - nem kívánván élezni az ellentétet a politikailag kevésbé elkötelezett állománnyal.
A személyi felszerelési rendszeren a háború során érdemben nem változtattak, egyes elemeit modernizálták – így pl. a hagyományos gyalogsági ásót elkezdték lecserélni az 1936 M, majd az 1943 M ásó-kapára, a tölténybőröndöt felváltotta az 1942 M hátizsák - , illetve, akárcsak az előző háborúban, egyre fokozódott a pótanyagok használata, a bőr cikkeket igyekeztek olcsóbb, elérhető anyagokra cserélni. Érdekes – bár ugyancsak kísérleti jellegűnek tekinthető – az 1938 M tereptarka mintázat megújítása 1943-ban; a kontúros mintát egy elmosódó színfoltos festésűre cserélték, mely jobb rejtést biztosított. Az új mintával készültek sátorlapok, illetve kísérleti álcázó ruházat (sisakhuzatok, álcablúzok, kétrészes ruházat) – tömeges elterjedése azonban nem valósult meg, összehasonlítva például a németek háború alatti tereptarka ruházat használatával és fejlesztéseivel a magyar fejlesztés és gyártás gyerekcipőben járt.
Az 1920-1945 között nem kis erőfeszítéssel kialakított, a magyar hagyományoknak és a korszerűség igényének egyformán megfelelni próbáló egyenruházati rendszer a magyar királyi Honvédséggel együtt sírba szállt.