A Nemzeti Hadsereg
A Nemzeti Hadsereg, az ország egyetlen szervezett fegyveres ereje a szegedi ellenforradalmi kormány 1919. június 6-ai rendelete alapján önként jelentkezőkből szerveződött a vörösterror elleni küzdelemre és a rend helyreállítására. Két gyenge zászlóaljból, egy-egy huszárszázadból, tüzérosztályból, utászzászlóaljból és közel 1000 főt kitevő tiszti századokból állt. A haderő szervezésére Horthy Miklós altengernagy vezetésével megalakult a Fővezérség. A bevezetett kényszersorozások eredményeként szeptember végén 30 000 fő állott rendelkezésére. A sorozások szervezésére és a megalakuló csapatok felállítására az ellenőrzött területeken katonai körletparancsnokságokat állítottak fel. 1920-tól a katonai közigazgatás alapja a hét újonnan szervezett katonai körletből állt. Hadosztályai három gyalogezredből, egy lovasosztályból, egy tüzérosztályból és a műszaki csapatokból állt. Ezeken kívül két dandárból álló lovashadosztályt és egy budapesti székhelyű, területen kívüli hadosztályt terveztek a hadrendbe. A Fővezérség ezt követően megszűnt és a vezérkar vette át a haderő kiképzésével, alkalmazásával és működésével kapcsolatos feladatokat.
Őszre a haderő létszáma meghaladta a 100 000 főt. A magyar politikai és katonai vezetés abban reménykedett, hogy a győztes hatalmak a szovjet Vörös Hadsereg lengyelországi hadműveleteire való tekintettel támogatni fogják az antibolsevista alapokon álló magyar haderő kiépítését és egyúttal biztosítékot nyújthatnak a szomszédos államok területi követeléseivel szemben. A magyar vezetésnek azonban csalódniuk kellett revíziós hadműveleti terveikben. Az antant elsősorban a Monarchia területén létrejött utódállamok helyzetét és katonai erejét kívánta megszilárdítani, hogy azok készek legyenek Szovjetunió elszigetelésére és a német revansvágyak féken tartására. 1921 nyarán megalakult a Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság által szervezett, Magyarország ellenes szövetség, az ún. kisantant. Az ország számára a békeszerződés maradéktalan betartása és haderejének leszerelése maradt.
Fotó: Horthy Miklós altengernagy, fővezér Nemzeti Hadseregének bevonulása Budapestre, 1919. november 16-án
Fotó: A Nemzeti Hadsereg budapesti ún. katonai körletének megalakulása a Vérmezőn, 1920.
Az elrejtett magyar királyi Honvédség
Az 1920. június 4-ei trianoni békediktátum katonai rendelkezései derékba törték a közel 100 ezres haderő kifejlesztésére irányuló törekvéseket. Megszüntették az általános védkötelezettséget, a magyar haderő csak önkéntes alapon szerveződhet, feladatát a belső rend fenntartásában és a határszolgálat ellátásában határozták meg. A haderő létszámát 35 ezer főben állapították meg, amelyben 1750 tiszt szolgálhatott. Az engedélyezett létszámot önként jelentkező toborzottakkal tölthették fel, akiknek legalább 12 évi szolgálatot kellett vállalniuk. A hadra fogható férfi lakosság elenyésző része kaphatott katonai kiképzést. Megtiltották a repülőgépek, hadihajók, páncélosok, vegyi fegyverek és a 10,5 cm-nél nagyobb űrméretű lövegek tartását és beszerzését is. 1921. június 1-jéig át kellett térni a békediktátumban előírt hadrendre, végrehajtását a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte.
A békediktátum által meghatározott legnagyobb létszámon belül magasabbegységeket is lehetett szervezni. A hadvezetésnek az volt az érdeke, hogy minél több, önálló hadművelet végrehajtására képes seregtestet tartson fegyverben. Mivel csupán négy hadosztályt szerelhettek volna fel, a minél több seregtest fenntartása érdekében áttértek a dandárszervezésre. A rendelkezésre álló keretből hét dandárt szerveztek, melyek – különböző fegyvernemi alakulataik lévén – 1922. május 1-jétől a vegyesdandár elnevezést kapták. A magyar királyi honvédségnek nem lehetett vezérkara. A hírszerzés megszervezéséhez, illetve a haderő béke és háborús alkalmazásához szükséges feladatok ellátására szolgáló vezérkart előbb a VI. csoportfőnökség, majd Katonai Főcsoportfőnökség néven a Honvédelmi Minisztérium szervezetében rejtették. 1922. január 4-én a honvédség nyílt irányítására létrehozták a honvédség Főparancsnokának intézményét, amely a haderő vezetésével és kiképzésével kapcsolatos feladatokat látta el. A honvédelmi miniszter továbbra is a politikai képviselettel és az anyagi és személyi feltételek megteremtésével foglalkozott. Ez a hármas tagoltsága 1940. március 1-jéig megmaradt.
A katonai vezetés az engedélyezett létszámon felüli tagokat, főként a hivatásos tiszteket úgy próbálta megsegíteni, hogy kevésbé ellenőrzött rendvédelmi szervezetekben, testületekben és más minisztériumokban rejtették el. Így került a Belügyminisztérium állományába Rendőrújonc Iskola néven egy-egy gyalog- és vasútépítő-zászlóalj, illetve lovas- és páncélgépkocsi-osztag, illetve a folyamőrség. A csendőrséghez hét csendőrlovas-alosztályt rejtettek el, a határrendőr feladatokat ellátó vámőrség a Pénzügyminisztériumhoz, a jövendő légierő keretét alkotó Légügyi Hivatal pedig a Kereskedelmi Minisztériumhoz került. A katonai középiskolák és a méneskar is rejtett keretek között folytatta működését.
Fotó: A m. kir. Honvédség 12. gyalogezredének díszszemléje a nyíregyházi főtéren, 1922.
Fotó: Horthy Miklós kormányzó látogatása Pécsett. A vasútállomáson jelen volt Soós Károly altábornagy, a 4. vegyesdandár parancsnoka, Belitska Sándor altábornagy, illetve Magasházy László őrnagy, a kormányzó szárnysegéde.
A honvédség egyre nyíltabb fejlesztése
Az 1920-as évek második felében külföldi kölcsönök jóvoltából stabilizálódott a magyar gazdaság, ugyanakkor sikerült kilépni az elszigeteltségéből és Olaszország, majd Németország felé nyitni. 1927. március 31-én a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság elhagyta az országot és csupán alkalmi vizsgálatok folytak. A politikai és gazdasági helyzet ilyetén való alakulása lehetővé tette, hogy katonai vezetés titokban hozzákezdjen a békediktátum tilalmait megszegő katonai előkészületekhez. Határozat született a haderő fejlesztéséhez, melyet 1928 és 1930 között kellett végrehajtani. A honvédség létszámát az időszak végére 62 500 főben állapították meg, amely 1930. október 1-jén némileg elmaradt a tervezettől. A vegyesdandár, az önálló lovasezredek és a Fővezér-közvetlen alakulatok tüzérségét megnövelték és a jövendő páncélos fegyvernem magjaként felállítottak egy páncéljárműves osztályt, amely harckocsikkal még nem rendelkezett. A katonai vezetés az adott pénzügyi körülményei miatt – a kis létszámú, jól felszerelt elit haderő helyett csak egy nagy létszámú, gyengén gépesített tömeghaderő létrehozására törekedhetett. A fennálló tilalom ellenére 1932-ben bevezették az általános védkötelezettséget, a haderőt „K” (kényszer) toborzás útján, sorozással egészítették ki. A szolgálati idő 18 hónap volt, de 12 hónapi szolgálat után leszerelhették a katonákat. Ezzel azt akarták elérni, hogy minél több korosztály kaphasson kiképzést. 1933-tól „belbiztonsági gyakorlatok” fedőnéven a tartalékosok továbbképzését is elkezdhették. 1935-ben a haderő létszáma 67 900 főt tett ki.
Az 1932-ben jóváhagyott fejlesztési terv 21, egyforma szervezésű és felszereltségű gyaloghadosztály, illetve gépesített alakulatok felállítását írta elő. Közvetlen célként a meglevő hét vegyesdandár háromezredes hadosztállyá történő fejlesztését tűzték ki. A tüzérség megnövelésén kívül egy motorizált tancsapatot is terveztek felállítani. Első lépésként a vámőrséget határőrséggé szervezték át. A határőrkerületek mindegyikében egy-egy határőrezredet állítottak fel, melyek a vegyesdandárok rejtett 3. gyalogezredei lettek. Megalakult a gépkocsizó csoport és a légierő fejlesztését is elkezdték. Az 1930-as évek békehadrendjeiben vegyesdandáronként három-három, azaz 21 gyalogezred, illetve három-három, vagyis 21 tüzérosztály szerepelt. Mozgósításkor ezek száma megkétszereződött, „ikreződött”. Ez történt a tábori tüzérosztályok esetében is. Az így felállt, két gyalogezredből és egy tüzérezredből szervezett vegyesdandárok a támogató és ellátó alakulatokkal kiegészítve alkották a hadihadrend alapseregtesteit.
1932-33-ban Gömbös Gyula miniszterelnök fontos tárgyalásokat folytatott Mussolinivel, majd Hitlerrel a honvédség fegyverzeti anyaggal történő ellátásával kapcsolatban. Rövidesen konkrét események is történtek e téren. 1934. március 17-én aláírták a magyar-olasz-osztrák egyezményt (római paktum), amelynek az volt a legfontosabb, haderőre vonatkozó része, hogy Ausztria titokban átadott Magyarországnak 42 000 puskát és 490 darab géppuskát a hirtenbergi fegyverraktárból. Miután Németország felmondta a versailles-i békediktátumot, megszűnt az ellenőrzés veszélye és a rejtés formálissá vált. Ugyanakkor a gazdasági helyzet javulása is lehetővé tette a honvédség fegyverzetének gyarapítását és modernizálását.
1931-ig a nyílt hadrendben a vegyesdandárok rejtett harmadik határőrezredükkel seregtestekké egészültek ki. A mennyiségi fejlődéssel együtt minőségi előrelépés is történt. Az 1936-ban rendszeresített páncéltörő ágyúkkal, nehézpuskákkal és aknavetőkkel jelentősen megnőtt a gyalogság tűzereje. A légvédelmi tüzérségnek 1937-ben 11 gépágyús és 18 ágyús üteg volt, amelyeket svéd licenc alapján helyben gyártott lövegekkel szereltek fel. A gyorsan mozgó alakulatokat a vegyesdandárok kerékpáros zászlóaljain kívül két lovasdandár képviselte egyenként két-két huszárezreddel. A gépkocsi csoporton belül egy gépkocsizó zászlóalj alakult és egy páncéljárműves osztály egy páncélgépkocsi- és két harckocsiszázaddal. A páncélos fegyvernemet az olaszoktól vásárolt 150 darab 3,5 tonnás Ansaldo kisharckocsi képviselte.
A gazdasági és külpolitikai körülmények további kedvező alakulása folytán Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. június 2-án a honvédség felfegyverzésére és az ország védelmi képességének növelésére egymilliárdos beruházási programot hirdetett meg. Életbe lépett az ún. Huba hadrendfejlesztési terv, amelynek első fázisa egy 107 000 fős béke- és 250 000 fős hadilétszámú honvédség kiépítését tűzte ki célul. A mennyiségi fejlesztés eredményeképpen három hadseregre, s kezdetben hét hadtestre tagozott, 21 gyalog-, két gépkocsizó, két lovas-, egy folyamőr- és egy repülődandárból, három hadosztálynyi határbiztosító erőből, valamint a fővezérség- és hadtestközvetlen alakulatokból álló haderő kialakítása kezdődött meg. Ezen terv a felvidéki és észak-erdélyi területek visszacsatolásával módosult, így a honvédség két újabb hadtesttel és hat gyalogdandárral bővülhetett. Eközben megindult a páncélos csapatnem és a légierő kiépítése és fejlesztése is. A hadiipar intenzív fejlesztése révén a honvédség technikai szintje a háborús évek alatt ugyan emelkedett, azonban sohasem juthatott el olyan fokra, amely a második világháborús hadirészvétele során adódó feladatok megoldására maradéktalanul alkalmassá tette volna. Ezen lépések előfeltételeként az egykori szomszédos kisantant államok a bledi egyezményben ismerték el Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát és kötelezettséget vállaltak a területükön élő magyar kisebbség helyzetének javításáért.
Fotó: A Haditechnikai Intézet (HTI) által modernizált 10 cm-es löveg utódjai, az 1914/a M 10 cm-es könnyűtarackos szakasz
Fotó: A Katonai Szövetségközi Ellenőrző Bizottság ellenőrzése egy katonai raktárban
Fotó: 1936 M 4 cm-es légvédelmi gépágyú, tűzvezetés szárazföldi célokra
Fotó: A Rendőrújonc Iskola vállpaszományos hallgatóinak kiképzése Crossley páncélgépkocsival Pesthidegkúton (1932. június 10.)