1918. március 3-án a Központi Hatalmak és Szovjet-Oroszország közt megszületett a breszt-litovszki béke.
1915-ben és 1916-ban is történtek már próbálkozások a különbéke megkötésére, de ezek a tárgyaló felek álláspontjainak összeegyezhetetlensége miatt megszakadtak. Példának okáért Németország még elfogadta volna 1916-ban a keleti határok status quóját - tehát a Központi Hatalmak addig elért területi nyereségei Oroszországon belül semmisnek tekintendők lettek volna - de abba már nem egyezett bele, hogy egyik szövetségese, Törökország tengerszorosai az orosz flotta által használhatóak legyenek.
1917 elejére az oroszok számára azonban már igencsak sürgőssé vált a békekötés: az ország gazdasága kimerült, a lakosság lázongott, a hadsereg demoralizálódott, mindezek miatt a cár pedig féltette hatalmát. Társult szövetségesei viszont nem akarták tétlenül nézni, hogy kiegyezzen a németekkel, ezért erősen támogatták a március 8-án – ottani naptár szerint február 23-án – kitört polgári, demokratikus forradalmat. Március 15-én lemondatták II. Miklós cárt és megalakult az Orosz Köztársaság. Az ún. Ideiglenes Kormány az ország kimerültsége ellenére tovább folytatta a háborút, talán ez is az egyik oka annak, hogy a november 7-én kitört bolsevik forradalom sikeresen megbuktatta őket és létrejött Szovjet-Oroszország.
A forradalommal együtt képletesen szólva új időszámítás kezdődött Oroszhonban; a bolsevik vezetők arra számítottak, hogy az oroszországi szocialista forradalom elindít egy folyamatot, amely majd az összes hadviselő felet – mindenekelőtt Németországot – magával ragadja, így nem kell a békekötéssel foglalkoznia. Belátták azonban, hogy mindezek bekövetkeztéig érdemes megkezdeni az egyezkedést. A felek december 2-án ültek tárgyalóasztalhoz Breszt-Litovszkban, majd 15-én életbe lépett a fegyverszünet közöttük.
A tárgyalások a következő év elejéig elhúzódtak, mivel a szovjet vezetők pártosodtak az elfogadandó béke jellegében. 1917. november 20-án Kijevben megalakult az Ukrán Népköztársaság, ami mint szuverén tárgyalópartner részt vett az egyeztetéseken, viszont 1918. január végén itt is a bolsevikok kerültek hatalomra, ez jelentősen befolyásolta a békekötés menetét. A németek ultimátumot adtak az ukrán területek kiürítésére vonatkozóan, valamint a „Hoffman-vonal” (gyakorlatilag a Murmanszktól az Azovi-tengerig húzódó vonaltól nyugatra eső területek) elfogadását illetően. Trockij viszont, aki a szovjet küldöttséget vezette, bejelentette a „sem háború, sem béke” álláspontját, miszerint a szovjet vezetők nem fogadnak el semmilyen „német imperialista érdekeket” kiszolgáló békét, de honvédő háborút sem indítanak, egyúttal visszautasítják az ultimátumot, valamint részükről megszakítottnak tekintik a béketárgyalásokat. Az egész Európát bejáró sztrájkhullám és az ukrajnai események bizakodással töltötték el a szovjet vezetőket, a szocialista forradalom expanziójának megindulását látták benne.
Innentől fogva felgyorsultak az események: február 18-án a németek támadást indítottak, február 23-án már elérték Szentpétervárt, ekkor azonban megálltak, mivel a szovjet kormány elfogadta az ultimátumot.
Március 3-án a Szokolnyikov vezette szovjet küldöttség elfogadta a békét, de egyúttal nyilatkozatban jelentette ki, hogy a megállapodás „kifejezetten annexiós és imperialista”, viszont a szovjet állam „nincs abban a helyzetben, hogy a német imperializmus katonai offenzívájának ellenálljon, ezért a forradalom megmentéséért kényszerül az előterjesztett feltételek elfogadására”. A béke megkötése után 780.000 négyzetkilométernyi terület került a Központi Hatalmak ellenőrzése alá, mintegy 56 millió lakossal.
